Dluhopolszky László karikaturista idén júliusban az Ezüstgerely-díjat, az augusztus 20-ai nemzeti ünnepünkön pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Elképzelni sem tudok jobb apropót egy beszélgetésre. Nézze el az olvasó nekünk, de a bő harmincéves ismeretségünk, barátságunk okán tegeződni fogunk. (Walter Béla riportja)

‒ Ha magára valamit is adó bulvárszerző lennék, fölnyomtam volna az oldal tetejére valami ilyesmi címet: Díjeső darált Dluhóra.

‒ Jaj!

‒ Bizony, hogy jaj. Az Ezüstgerely-díjat másodszor érdemelted ki.

‒ Két éve „csak” második lettem az alkalmazott művészetek kategóriában, az idei viszont már „valódi” fődíjat kaptam. A zsűri elnöke hívott fel a hírrel, hogy egyhangúlag szavaztak rám. A díj egyébként 1963 óta létezik, kezdetben három, napjainkban már öt művészeti kategóriában lehet pályázni sporttémájú alkotásokkal. Tíz rajzot adtam be. Volt miből válogatnom, ugyanis öt éven át voltam a Képes Sport rajzolója, majd a Népsportnál folytattam. A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés viszont komolyan meglepett, meghatott.

‒ Nem szeretnélek zavarba hozni, ezért magam idézek a laudációból: „A magyar karikatúraművészet jeles képviselőjeként a műfaj fennmaradása és színvonalának megőrzése érdekében tett öt évtizedes munkája elismeréseként.” Gondolhatok itt arra, hogy számos lapot és számos tehetséges rajzolót indítottál útjára?

‒ Kilenc művésztábort szerveztem eddig, s valóban, fiatal tehetségek sora indult el a pályán ezek jóvoltából. De sokakat igyekeztem segíteni más módon is. Talán a PannonHírnök olvasói előtt sem ismeretlenek ezek a nevek a szakmából: Nemes Zoltán, Tónió, s a két Pulitzer-emlékdíjas, Marabu és Pápai Gábor. 

‒ Kíváncsivá tettél. Hogyan indult a te pályád?

‒ Érettségi után a Kossuth Nyomdába kerültem litográfusnak, ahol belecsöppentem egy karikaturista műhelybe, amelynek tagja volt Jelenszky László, Dunai Imre és Gáspár Imre. Mivel magam is rajzolgattam karikatúrákat, óvatosan sertepertéltem körülöttük. Amikor ők hárman szinte egyszerre vonultak be sorkatonának, nem önszántukból, a nyomda újságjába már én is rajzolhattam. Olyan jól sikerült a „házon belüli” bemutatkozás, hogy az az évi szilveszteri lapszámot már én rajzolhattam tele. Rendkívül büszke voltam erre, hiszen ez váratlan és igen rugalmas ugródeszkát jelentett egy tizennyolc éves srác számára. 

(Farkas Lajos rajza)

Nem sokkal később Czinege Laci bácsi, aki nyomdászként részt vett az üzemi lap szerkesztésében, és aki egyébként az akkori honvédelmi miniszter bátyja volt, egy ablakmélyedésben felvilágosított engem arról, hogy ezért a rajzokért „odakint”, a civil életben bizony pénzt is szoktak adni. 

Dunai Imi és a többiek akkoriban már „telerajzolták” a hazai újságokat. Úgy tűnik, a nyomda jól működő csibekeltetője volt a karikaturistáknak. Ne feledjük, a napokban 90. születésnapját ünneplő Sajdik Ferenc, az egyetlen Kossuth-díjas honi karikaturista szintén nyomdászként kezdte pályáját.

Megfogadtam Laci bácsi világi tanácsait, s hamarosan már én is „telerajzoltam” a Magyar Ifjúságot és a Fülest. 1980-ban a Népszava meghirdetett egy rajzolói állást, amelyre többen is pályáztunk. A szerkesztőség végül engem választott, nem mintha én lettem volna a jelentkezők közül a legjobb, ám az egyedüli portrérajzoló karikaturista voltam négyünk közül. Tehát napilapos rajzoló lettem. Ott tanultam meg a lapkészítés fortélyait.

‒ Ugorjunk az időben. A Fülesről jut eszembe, hogy 1989 végén te is kaptál egy fülest.

‒ Méghozzá nem nyaklevest, hanem egy telefoninfót. Akkoriban éppen az Új Szabad Száj című vicclapot készítettem. Horti József, a Hírlapkiadó Vállalat akkori vezérigazgatója „megsúgta”, hogy az Árkus József vezette Ludas Matyi teljes szerkesztősége „dobbantani” készül, kft.-t alapítanak, s mivel a vicclap neve a vállalat tulajdona, Új Ludas néven indítanak hetilapot 1990. január elsejével.

A vezérigazgató behívatott magához az irodájába, és azonnal a tárgyra tért: Maga az a szemtelen fiatalember, aki azt állítja, hogy össze tud hozni egy csapatot, és folytatják a Ludas Matyi készítését? Körülnéztem az irodában, s mivel csak ketten voltunk, azt válaszoltam, hogy igen, én vagyok az. Akkor kértelek fel téged olvasószerkesztőnek.

‒ Amivel megtiszteltél, ám mivel én 1986 óta külsőztem Árkuséknak, nehezen tudtam dönteni. Végül, persze, igent mondtam, de ez az én történetem. Hagyjuk akkorra, amikor majd valami félnótás tőlem kér interjút. Most maradj te a főszereplő.

‒ 1993 végén készítettük közösen a Ludas Matyi utolsó lapszámát, ugyanis a Hírlapkiadó vezetése bejelentette az újság „átmeneti szüneteltetését”. Tény, hogy példányszámunk csökkent, viszont az is tény, hogy az Új Ludas már korábban megszűnt. Az igazsághoz tartozik, hogy az akkor 49. évfolyamában járó Ludas Matyi újraélesztésére számos kísérlet történt, hol eredeti nevén, hol új fantáziacímeken. Még a 2000-es évek elején is voltak próbálkozások.

‒ Sőt, 2014-ben is jelent meg három lapszám Ludas Matyi néven. De a lap történetéről majd egy más alkalommal beszéljünk. Jut eszembe, az Új Ludasnak is volt reinkarnációja, Úritök címen. A Kalmár Tibor főszerkesztette Pesti Viccet is zömmel volt ludasosok készítettük.

‒ Szia, továbbmegyek! Engem 2018-ban megkeresett Andy Vajna egyik embere azzal, hogy szívesen újraindítanák a Ludas Matyit, de végül abból nem lett semmi. 

(Halálugrás)

‒ Mostanában hogyan telnek a napjaid? Mivel foglalkozol?

‒ Hivatali munkaidőmben a régi dicsőségeimből élek. Ám félretéve a kesernyés öniróniát, rajzaim iránt nemigen mutatnak érdeklődést a nyomtatott újságok. Marad így nekem a karikatúra-kiállítások és egyéb ezekhez kapcsolódó rendezvények szervezése, s maradnak a nyári alkotótáborok. Annak idején a Balaton-parton volt az első Aligai Haligali néven, majd következett Szigetmonostoron a Dunafanyar. Az utóbbi években Lakitelek a helyszín, ahol Lakiszelep néven táborozunk.

‒ Őszinte szívből kívánom, Laci, hogy ez a beszélgetésünk jusson el egy nem szelephibás lapszerkesztő kezébe, aki kapva kap azon, hogy pillanatnyilag szabad préda vagy.

Forrás:Walter Béla / Dluhopolszky László