2013 február 16.-án szombaton 17 órakor Dallos István fotóművész nyitotta meg Endrédi Béla fotókiállítását a Tatabánya Alsógallai József Attila Művelődési Házban. A tárlat 2013 március 15-ig INGYENESEN látogatható. Az alábbiakban Endrédi Béla gondolatait olvashatják, amelyből kiderül, hogyan s miért vált a fotózás élete meghatározó elemévé.

Egy másik hobbim révén, úgy kb. 4 évvel ezelőtt kezdtem el ismerkedni a fényképezéssel.  A filmes technika teljesen kimaradt az életemből, így mondanom sem kell, hogy egy kis digitális kompakt gép volt az első.  Szinte csak azért vásároltam meg, hogy az egyik hobbim révén tárgyfotókat készíthessek vele, majd azokat egy internetes gyűjtői fórumon bemutassam.  Nagyon pozitív visszajelzések születtek a feltöltött képekkel kapcsolatban. Jó érzés volt, így belelendültem, de még mindig utánajárás, tanulás nélkül. Kezdtem ráérezni, hogy hogyan mutat jól a képen az adott tárgy. Izgatottan kutattam az izgalmasnak tűnő háttereket, környezetet.

Az akkori szűk Közösség megerősített benne, hogy szépek a fotóim. Ezért fogtam néhány dolgot a gyűjteményemből, és eladtam azokat, hogy vásárolni tudjak egy kezdő tükörreflexes fényképezőgépet, hogy a fotók minősége még szebb lehessen. Megtörtént a csere, és jöttek a bonyodalmak. Hoppá, ehhez kettő objektív is van! Mit tud az egyik, és mit a másik? Rekeszérték? Záridő? Fehéregyensúly? ISO? Úristen! Gépet félrerak, Google a barátom. Rengeteg infót találtam. Technikai tanácsok tömkelegét. Szinte ugyanazt írta mindegyik. Mégis zavarosnak tűnt a záridő – rekesz ISO függvénye. Olvastam, tanultam, fotóztam. Még mindig a tárgyakat.  Viszont kezdtem elkalandozni más irányba is. Elkezdett érdekelni a környezetem. Séta közben, ha valami megtetszett, lefotóztam. 

Egyszer csak találtam egy weboldalt: Kép-Szín-Tér  fotóművészeti egyesület Tatabányán… Hoppá! Be is regisztráltam magam gyorsan. Bemutatkoztam, szeretettel fogadtak az akkor még virtuális tagok. Töltöttem fel fotókat az egyesület weboldalára…  Nagyon sok kritikát kaptam. Arról, amiről azt hittem, hogy jó, egy pillanat alatt összedőlt. Most mi legyen? Tanulni szeretnék, így nem sértődhetek meg! Szárnyai alá vett Ujhelyi Dávid, és Bokor Béla. Rengeteg köszönettel tartozom nekik! Alázattal fogadtam a tanácsaikat, észrevételeiket. És működött! Az alázat nagyon fontos a fotózásban.  Aztán egy nyári fotótáborban összefutottam velük. nagyon izgultam, így vittem egy tálca krémest… Szerintem szimpatikus lettem nekik…

Megint jött egy gépcsere. Minőségi. Az előző hobbimat teljesen felszámoltam,és az abból befolyt összegből tudtam váltani. A tárgyak fotózása szépen elmaradt. Már sokkal érdekesebb lett a környezetem.  Olyan szép dolgokat fedeztem fel, amik mindig is ott voltak, de én vak voltam, és elsétáltam mellettük. A fotózás megtanított látni!

Nincs kedvenc témám. Ami megérint, azt lefotózom. Úgy fotózom le, ahogy én látom. Lehet az jó, lehet az rossz, lehet az csúf.  Ha ott van, lefotózom. Ja, hogy a városnak a szégyene esetleg? Vagy sok emberben rossz érzést vált ki? Vagy nyomasztó? De hát ilyen a fotográfia kérem! Nem minden cukormázas! Én megmutatom, ha látok benne fantáziát, és boldog vagyok akkor, mikor azt hallom vissza, hogy: „ Basszus, ez a fotód megérintett!  Nem tudom, hogy miért, de nagyon jó érzés ránézni”. És én ezért fotózok! Kikapcsol, szórakoztat. 

Sokáig hiányzott valami a fotózásból. Nem tudtam én sem, hogy mi az. És amikor másfél év fotózás elteltével  a kezemben foghattam az első papírképemet, akkor kirázott a hideg! Rájöttem, hogy ez hiányzott!! A papírkép! Innentől kezdve az összes, általam arra érdemesnek tartott fotómat lenagyíttattam.

Unokaöcsém unszolására csináltam egy „rajongói” oldalt a Facebookon. Feltöltöttem vagy 100 fotót. És elindult a lájközön. Én pedig vérszemet kaptam. Tetszenek a fotóim? Akkor itt van még! Boldog voltam, hogy a Közönségnek tetszik, amit csinálok! És nem profitorientáltan! Nekem az a fizetség, ha mondd valamit a Néző számára valamelyik fotóm, és ez által adhatok valami megfoghatatlant!

"Feltétel nélkül..."

Tavaly nyáron gondoltam egyet, és nemes egyszerűséggel besétáltam a tatabányai Bányász Művelődési Otthonba. Az intézményvezetőhöz bekopogtam, és röviden bemutatkozva megkérdeztem, hogy látna-e fantáziát abban, hogy egy önálló kiállítás keretében bemutassuk a fotóimat. Még az év novemberében meg is nyílt a kiállítás, és azt gondolom, hogy nagyon sikeres volt.

A mostani, alsógallai kiállítás, a Jó a Rossz és a Csúf Tatabánya különböző arcait hivatott megmutatni.
Szeretem Tatabányát, hiszen ez az otthonom, itt élek születésem óta.  Hiszem, hogy a jövőben leginkább a fejlődése köszön majd vissza a fotóimon. 

Endrédi Béla / Kiállítási fotó: Tatabányai Anzix - Apsitos István