A Magyar Állami Operaházban szeptember 7-én lesz a világon először látható olyan színházi produkció, amelynek díszleteit 3D-s vetítés pótolja.
Rohamléptekben hódít a 3D mindenhol: a filmek és a játékok után most már
a színházakba is beszivárog. Vagy az egész csak egy olyan hívószó lesz,
mint az Aloe Vera, amivel ma már mindent el lehet adni? Az biztos, hogy
az Operaház a világon először próbálkozik meg a 3D-t bevinni a
színházakba. Az alkotók ígérete szerint a látvány hatalmas mélység
érzetét kelti majd a nézőkben, a virtuális, vetített tárgyak "kilépnek"
majd a színpad mélységéből és szinte megérintik majd a közönséget. A
szereplőket hagyományos lámpákkal világítják meg, így a szemüvegek
polarizált lencséivel tökéletesen látható lesz a színpadon bárki a 3D-s
szemüvegen keresztül is.
Az egész első hallásra azért lehet meglepő, mivel a legjelentősebb
különbség a színház és a film között pont az, hogy míg a film egy előre
felvett vetített kép, addig a színház egy csak egyszer megtapasztalható
élmény. Minek ehhez 3D? A színház amúgy is 3D! Mindemellett az utóbbi
évek színházában rég elcsépelt eszköznek számít már a színpadon kívül is
játszódó cselekmény, a nézők közé ugró színészek, a vetített
helyszínek. A Magyar Állami Operaház mindenesetre megpróbálkozik az új
technika és a művészet összeházasításával.
A produkció ötletadója Komlósi Ildikó, a nemzetközi operaszínpadok
jelenleg egyik legismertebb mezzoszopránja, aki a bemutató
sajtótájékoztatón különleges élményt ígért. Szerinte az új technológia
"elképesztő mélységet" ad a színpadképnek, mely alakítható, formálható,
mozgalmassá tehető. "Ez a technika többet tud nyújtani, mint egy
deszkákból és szögekből összeállított színpadkép." A sajtóbemutatón
megtekintett részletek azonban nem ezt mutatták. Valóban, a darab ugyan
egészen más így, s ez hagyományos díszletekkel nem reprodukálható
élmény, de mint azt Francesco Stochino Weiss - a producer, mellékesen
Komlósi Ildikó férje - is elismerte, ez egy extrém felhasználási
lehetőség.
A Bartók-mű előtt Ravel Bolerójára készült balett kap majd helyet, amit a
spanyol Ballet Espanol Ensemble ad elő, Lola Greco koreográfiájával,
ugyancsak 3D-s környezetben. A vetített háttér készítéséért felelős
Andrew Quinn többek között a Mátrix, a Dark City és a Tomb Raider című
filmek egyik alkotója. A számítógépes szakember két építésszel dolgozott
együtt a látvány megteremtésén. Gian Marco Campanino és Marcella
Gallotta hozták létre a Kékszakállú herceg sötét várának főbb
helyiségeit.
A szoftver, amit az előadás során használnak Touch Designer névre
hallgat, és Greg Hermanovic, a sidefx szoftver Oscar-díjas feltalálója
alkotta meg. Az elhangzottak szerint ezt a programot olyan filmekben
használták már mint a Mátrix, a Dark City, az Eredet és a Harry Potter
filmek. Különlegessége, hogy a zenekari árokba elhelyezett mikrofonon
keresztül idomul a zenei változásokhoz, így a fények erőssége, a sugarak
mennyisége, milyensége a zene ritmusára minden előadáson folyamatosan
változik. Ezáltal a fény segítségével kapcsolatot teremt a zene és a kép
között.
Összességében mégsem tűnt olyan meggyőzőnek a bemutató, melynek
jelenetei Kékszakállú kastélyát, az első ajtó mögötti kínzókamrát és a
második ajtó mögötti fegyverházat mutatták be, illetve a Boleró elejéből
volt látható egy néhány perces részlet. A geometrikus formákkal dolgozó
térelemek a Minimaxos 3D-s mesék steril érzését hordozták. Persze azt,
hogy egy homloklebenybe tolt digitális Hold mennyire segít hozzá a férfi
és nő közötti kapcsolatok mélységének megértéséhez a Boleróban, és
mennyire csapja majd agyon az alatta folyó táncelőadást, ezt majd csak a
teljes művet végigülő nézők tudják majd megmondani.
Viszont a színészek munkája jóval egyszerűbb lesz, hiszen nem kell
félniük a szokásosan túlmozgásos darabtól, ahol az énekes rendszeresen
elveszíti a karmestert, mert ahelyett, hogy az ének és a zene
kapcsolatára figyelne, mérgezett egérként rohangál a rendező utasításai
szerint. Ez sokat dobhat az előadás lényegén, a hangon. Komlósi Ildikó
bizakodó, szerinte a 3D-s előadás egy hosszabb távú célt is szolgál
majd: "Az operának élnie kell. Haladni kell a korral, olyat kell
ajánlanunk a színházakban, színpadokon, amire bejön a közönség, sőt még a
fiataloknak is tetszik."
A művészet mindig is gyorsan reagál a kor és a technika kihívásaira, és
valóban meg kell találni a fiatalokat is megszólító színházi
megoldásokat. Ez történik a Nemzeti Színház Bánk Bán Juniorjában, a Víg Rómeó és Júliájában,
vagy akár bármely kísérletezőbb Shakespeare előadásban. Kérdést csak az
vet fel, hogy Bartók zenéje mennyire tehető könnyen befogadhatóvá,
mennyit szabad adni a látványnak, hogy ne vesszen el a zene, s vajon a
fiataloknak, vagy a kezdő opera-hallgatóknak lesz-e annyi kitartásuk,
illetve annyi pénzük, hogy a normál előadásoknál jóval drágább, akár 28
000 forintos jegyeket megvegyék a legjobb esetben is mindössze másfél
órás darabra. (Ravel Bolerója alig 15 perces, Bartók Kékszakállúja pedig
kb. egy óra.) Francesco Stochino Weiss véleménye szerint egy technikai
világpremierre indokoltak ezek az árak; a világon 6-7 csapat dolgozik
hasonló projekteken, és reményei szerint sikerül őket megelőzni a
szeptember 7-i előadással.
További kérdés, hogy az Operaház mennyire akar beállni a showbusiness
világába, és akar egy populista színházzá válni? (A showbusiness vonalat
egy percig sem tagadták a készítők, sőt, későbbi együttműködések
lehetőségét sem zárták ki.) Vagy marad az operajátszás hagyományos
központja, mely csupán kísérletezik egy kicsit? Sajnos egyre jobban
látszik a vezetőhiány, a koncepció, és az emiatti fejetlenség a Magyar
Állami Operaház körül. Itt is ezért van, hogy a producer viseli a teljes
költséget - azaz a kisérlet állami pénzbe nem kerül - és csak a
jegybevételből kap részesedést. A virtuális opera- és balettelőadások
szeptember 7-én, 9-én és 10-én este lesznek láthatók. Az előadások
karmestere Győriványi Ráth György, a Magyar Állami Operaház megbízott
főzeneigazgatója.
SG.HU