Emlékszel még a régi telepekre? Partizántelep, 25 ház, 28 ház, Hetes telep, Nyolcasi félsor, Hatos telep, Mésztelep, Ótelep. Ma már csak emlékek, eltüntette őket a bányászkodás és az idő, pedig több ezren éltek itt.

A házak, lakások többsége az un. hatajtós volt, de szép számmal voltak gangos lakások is. A hatajtós lakást konyha, speiz és egy szoba jelentette. A gangos lakások között több kétszobás is volt. Itt egy épületben 4 lakás volt. A hatajtós lakás előtti kis udvarból a konyhába léptünk, amelynek berendezése egyszerű volt: kredenc, asztal, hokedlik, vizes pad a két zománcos vödörrel és a bögrével. A szobában a két nagyágy, esetleg a végén a sezlon és a szekrény. Fürdőszoba nem volt, csak a nagy lavór. A konyha mindig tiszta volt, a kredencet és a vizes padot anyánk vagy nagymamánk által horgolt csipke díszítette. Hideg időben a lakást nem radiátorok melegítették. A konyhában a sparhelt, a szobában a vaskályha adta a meleget, amiben a jó tatabányai szén égett. Az ágyban a nagy dunyha alatt több gyerek is melegedhetett. A lakáshoz kis kert tartozott, ahol egy kis veteményes meg egy pár tyúk is elfért. Sok helyen tartottak "bányásztehenet" kecskét. A bögre tej egy szelet kenyérrel sok gyerek számára a reggelit vagy a vacsorát jelentette. Egy-két gyümölcsfa is volt, amin csak ritkán tudott teljesen megérni a termés, mert félig éretten megettük.

A telepek az üzemek mellett épültek, így szüleink könnyen gyalog juthattak el a munkahelyükre, ahol sokszor, nehéz körülmények között dolgoztak azért, hogy meglegyen, ami a mindennapi élethez kellett.

A telepekhez iskolák is tartoztak: Arany, Petőfi, Táncsics, Kossuth, Ady, József Attila. Büszkék voltunk arra, hogy melyikbe jártunk! Minket még nem autóval hordtak az iskolába, gyalog mentünk, de már az utcán találkoztunk az osztálytársakkal, barátainkkal.

Az óra elején, ha bejött a tanítónk, mi még hangosan, teli torokból köszöntünk: Jószerencsét! Nem volt még számítógépünk, (akkor nem is ismerték még!). Az osztályban, a sarokban álló számológépen lökdöstük a fagolyókat. 

Az egér nekünk azt jelentette, hogy az őszi idő közeledtével a speizba beszabadult igazi egeret elkapta cirmos cicánk.

Tanáraink külön figyeltek arra, hogy melyikünkben milyen tehetség sarjad, és irányítottak tovább: szeretsz verekedni? Akkor jelentkezz Takács Gyuri bácsinál bokszolónak, vagy menj birkózni Monos Vili bácsihoz, aki az atlétikában volt jó, Játékos Pali bácsi gondjaira bízták. Az úszók és a vízilabdázók közül van, aki ma edzőként nevelgeti Tatabánya jövőbeni reménységeit. Aki jól rajzolt, Krajcsirovits tanár úr rajzszakkörébe küldték, aki a zenében volt jó, Magyar Józsi bácsi bányász-gyerekzenekarában még hangszert is kapott.

Borsodi doktor bácsi meglepődött volna, ha egy elmagányosodott, depressziós gyereket kellett volna kezelni.

Játékainkat sokszor mi magunk készítettük: deszkából és használt golyós csapágyból rolit csináltunk, amit aztán elcipeltünk az Állami Áruházig, és onnan zörögtünk az üzletsor előtti járdán a Sportboltig.

Ha valamelyikünknek volt egy labdája, rögtön fociztunk, vagy fejeltünk a közben. Nem volt márkás szerkónk, klottgatyában, mezítláb játszottunk. Ha melegünk lett, eltrappoltunk a Cseribe, ahol ingyen fürödhettünk. Ha a játék hevében elszakadt a nadrág, édesanyánk vagy valamelyik szomszéd néni megvarrta a féltve őrzött Singer varrógépen. Néha kiszólt valamelyikünk édesanyja a konyhából: gyertek srácok, itt egy kis zsíros kenyér, és mindenki kapott. Ha nagyon siettünk játszani, akkor cukros kenyeret csináltunk. Emlékszel? A szelet kenyér egyik felét megvizeztük, utána bele a cukros dobozba, hogy jó sok ragadjon rá, és futás! Boldogan hajtottuk az utcán a vaskarikát. A lányok a karácsonyra kapott babával játszottak, vagy a ceruzával kirajzolt, papírból kivágott babákat öltöztették. Az utcán ugrálóköteleztek vagy a krétával rajzolt ugróiskolával ügyeskedtek. A nagyobbak a házimunkában és a takarításban segédkeztek, és tanulták édesanyjuktól a főzés nagy tudományát.

Az akkori ételek ma már ritkábban készültek: a köménymagos rántott leves, beleaprított szelet kenyérrel, a dödölle, a vájárgombóc, a sült krumpli hagymával, a sült alma, a tócsi, a smarni, a krumplis pogácsa vagy a sütemény: a kukorica prósza lekvárral.

Tv sem volt még. Ha kaptunk pár forintot, vasárnap délelőtt a Népházba vagy az Edison moziba mentünk matinéra, ahol a film előtti rajzfilm vetítésekor az egész mozi hangosan drukkolt a kiskacsának és a nyuszinak.

Nem volt BMX bringánk, ha valamelyikünk apja gyalog ment sihtre (munkába), gyorsan elcsórtuk az igazi férfi biciklit, és azon tanultunk meg váz alatt biciglizni a barátokkal.

Az ünnepeket nagyon vártuk, a Május 1-jei majálist a Táncplaccon, vagy a Bányásznapot a Hetes telepi vásártéren, ahol céllövölde, hajóhinta meg ringlispil (körhinta) is volt. A ringlispilt még nem villanymotor hajtotta, hanem mi, fönt a deszka trepnin. A kezelő azt mondta: gyere öcsi, hármat hajtasz, egyet mehetsz.

Híres vendéglők is voltak: az Akácfa, a Lidi-Lódi, a Bányász Vigadó, a Noll-kocsma, a Doktor, a Sebald, a Fekete Gyémánt, a Zovits. Ha apánk a Gyöpcsárdában (a Gyöpiben) kihozta a korsó söröket, azért nekünk is hozott csatos üveges Bambit. Amikor otthon kártyaparti közben fogyóban volt az innivaló, kaptuk a feladatot: szaladjatok el a Vigadóba, hozzatok két üveg családi sört. Mi is kaptunk 1 forintot, amiért fagyit vehettünk a cukiban, mert egy gombóc fagyi akkor még 50 fillérbe került.

Télen, ha leesett a hó, a közeli dombon nagy szánkóversenyek voltak, akinek volt a bakancsra felcsatolható korival, ő kormányozta a szánkót, vagy csúszkavassal siklottunk lefelé. Élveztük a telet! A vidékiek, ha bejöttek, azt mondták, Tatabányán nemcsak a bányászok arca fekete a szénportól, hanem még a hó is fekete.

Amikor az újvárosi vasútállomás és a Vértes center (pláza) közötti utcán megyek, megnézem az utca névtáblát: Mozdony utca. Nekem ez az utca az Állami Áruház alatti Hatos telep kezdetét jelentette, ahol tényleg zörögve jött a kismozdony, és húzta a csilléket. A kereszteződés előtt mindig sípolt. A sín melletti táblán nagy betűkkel volt kiírva: SÍPOLJ! A többi utcák elnevezése: Mester utca, Bányász utca, Iparos utca, Hentes utca is a dolgozó emberek megbecsülését jelentette. Az Ibolya utca neve Bánhidán a Fókusz Fotó mellett él tovább és őrzi a Hetes telepi virágneves utcák emlékét.

Azok a telepi utcák még nem voltak olyan fényesen kivilágítva, mint a mai tatabányai utcák. A fa villanyoszlopokon helyenként egy-egy égő világított csak (amit nem sikerült kicsúzlizni), de mi szerettünk ott lakni. 

Aztán jött a szomorú vég: az alábányászás miatt a telepeket sorra lebontották. Az itt lakók kényelmes, összkomfortos lakásokat kaptak, de a régi, megszokott közösségek azért hiányoztak, és sokan nem szívesen költöztek el a telepekről.

Ma is úgy érzem, telepinek lenni nem csak egy életforma volt, hanem rang is, amire ma is büszke vagyok.

Meséld el az unokáidnak, milyen volt a régi Tatabánya, mert nem minden a plázával kezdődött.

És ha most a visszaemlékezés végén egy kicsit elérzékenyülve a szemed sarkában megjelenik egy kis könnycsepp, ne rösteld, töröld le, de a szívedben őrizd meg a telepi életünk és a gyermekkorunk emlékét!

Írta: Kappéter László

Képek forrása: Tatabánya Anno - Tatabánya múltját kutatók klubja
https://www.facebook.com/groups/338765962814057/

Köszönet a csoport tagjainak a beküldött képekért!

-Tatabányai Anzix 2015-